Könyvek amiről csak akarod

Régi vágyam már, hogy beszéljek erről a könyvről, de nincsenek sokan a környezetemben, akik olvasták, szóval eddig nem nagyon tudtam. (remélem most van kinek) Jó ideje már, hogy először olvastam, hogy pontosan mikor, arra egyszerűen nem tudok visszaemlékezni. Az azonban biztos, hogy azóta vagy 100x újra olvastam már. Bármikor ha csak szeretnék kikapcsolni, és semmi újba belekezdeni, előveszem, és le sem rakom, míg be nem fejezem újra. Ebből kiderült már, hogy nem hosszú műről van szó. Viszont korántsem olyan könnyed, amilyennek az eddigi leírásom alapján tűnhetett.

Egy férfiról szól, akit elhagy a felesége gyakorlatilag egyik napról a másikra, ráadásul otthagyja neki az 5 éves kisfiúkat is, hogy ezentúl nevelje ő, egyedül. Később viszont visszatér és magának követeli a gyereket. Az ügy bíróságra kerül.

Avery Corman egyszerűen remekül ír. Sajnos még csak ezt az egy könyvét olvastam, azt viszont kétlem, hogy egy író váltogatná a stílusát, így biztos vagyok benne, hogy máshol is úgy brillíroz, mint itt. Csodálatosan van kibontva az apa és a kisfiú kapcsolata, az életük újjászervezése, feltámasztása. A küzdelem, hogy a gyerek semmiben ne szenvedjen hiányt, a családi élet újra felépítése, a stabilitás megteremtése, és végül az elkeseredett harc a jogi útvesztőkben mind mind magával ragadó. Képtelen vagyok megunni. Minden egyes újraolvasásnál hol nevetek, hol sírok. Ha még nem olvastad, akkor most tedd meg. Kelj fel és menj el a legközelebbi könyvtárba, vedd ki (ha szerencsés vagy, vedd le a polcról), és olvasd el. Lehetetlennek tartom, hogy megbánd, ha mégis, írj egy kommentet, hogy hogyan is lehetséges ez.

A könyvből természetesen készült film feldolgozás is, amit sokan szeretnek, nekem azonban hatalmas csalódás volt, pedig a főszerepeket kitűnő színészek játszák. (Meryl Streep és Dustin Hoffman) Az, ha nagyon látható dolgokat változtatnak meg a filmekben a könyvekhez képest, mindig nagyon zavart (van pár kivétel, pl. Ragyogás), ez most sincs másként. De nemcsak ez a baj. Régen láttam a filmet, nem tudom már pontosan mi volt olyan rossz benne, de arra világosan emlékszem, hogy közel sem tudta visszaadni a könyv hangulatát, igazából a közelébe sem ért, legalábbis számomra. Hallgass rám, ha még nem láttad a filmet, meg ne nézd, míg el nem olvastad a könyvet. Ha már láttad, akkor nincs mit tenni, de mindenképpen olvasd el a könyvet.

Akik ismernek, azoknak talán nem újdonság, hogy az egyik legkedvesebb íróm Edgar Allan Poe. Teljesen lenyűgöz a stílusa, a sötétsége, a komorsága és a más tudományokban való jártassága. Először - mint gondolom legtöbben - A Holló című vers kapcsán találkoztam a nevével, de az azóta elolvasott novellái és versei csak megerősítették azonnal feltámadt érzésemet, miszerint nem mindennapi íróról van szó. Az alábbiakban néhány novelláját szeretném jobban bemutatni.

A hosszúkás láda

Nem véletlen, hogy ez a kevésbé ismert novella kerül először terítékre. Akárcsak első olvasásra, minden további alkalommal is újra és újra megragad és elvarázsol. Nem hosszú műről van szó és sajnos a köztudat nem is tartja kiemelkedőnek, számomra azonban az egyik leggyönyörűbb, Poe írásai közül. A szerző egy hóbortos művész egyik barátjának szemszögéből meséli el egy hajóút történetét. A novella legnagyobb részében a barát gondolatai jelennek meg, amint a művész gondosan rejtegetett titkának megfejtésén töri a fejét. Annyira ki van dolgozva ez a motívum, hogy idővel már mi is azon kapjuk magunkat, hogy nem bírunk másra gondolni, minthogy vajon mi a titok, van-e egyáltalán, hogyan fejthető meg. Sajnos azonban, mivel egy novelláról van szó, a titok nem marad sokáig titok. Viszont a milyenségének köszönhetően ezt egyáltalán nem bánjuk. Magával ragadó és csodálatos az irány amerre a hajó kormányoz bennünket. Végtelenül megható és elérzékenyítő; a hatása alól senki sem vonhatja ki magát. Mindenki, aki egy kicsit is romantikusnak tartja magát, feltétlenül olvassa el.

A vörös halál álarca

Ez már egy kicsivel ismertebb történet. Egy Poe különkiadásban is szerepel, a Rémtörténetekben. (Egyébként kiváló kiadás, remekül a hangulathoz illeszkedő rajzokkal; kár, hogy csak négy novella fért bele) Elsősorban olyanoknak ajánlanám, akik hajlamosak elítélően nyilatkozni az emberiségről, és nem sok jót néznek ki a társadalmunkból. Ők biztosan értékelni fogják. A történet emberi főszereplője Prospero herceg (lehetséges utalás Shakespeare A vihar-beli mágusára), aki vendégeivel bezárkózik kastélyába, míg kint a pestis szedi áldozatait. Ők remekül szórakoznak hónapokon át, míg a falakon kívül egyre hullanak az emberek. A kastély különleges szobákkal rendelkezik, mindegyikben különböző szín dominál. Van élénkkék, bíbor, zöld, narancsszín, fehér, lila és fekete szobánk. A történet igazi főszereplője pedig a fekete szoba, jobban mondva a benne álló óra, amely minden órában, mikor ütni kezd, megdermeszti a vendégek sokaságát, félelmet lop a szívükbe és reszketést a tagjaikba. Ez a dermedség elkerülhetetlen, hiába fogadkozik mindenki, hogy nem fogja megtorpantani az óra ütése, a következőnél már újból riadtan áll, mozdulni sem mer, míg el nem hal a hang. A vége felé megjelenő alak leírása borzongató. Az az a rész, mikor feltétlenül ki kell küszöbölnöd minden zavaró tényezőt. Egyedül, egy kényelmes karosszékben összehúzva magad, kirekesztve a világot kell olvasnod. Add át magad a hangulatnak, hagyd, hogy körülfonjon a félelem, hogy a történet szereplőjévé válj, és akkor a leírás eléri a kívánt hatást...

Folyt. köv.

A jó hosszú idő utáni visszatérésemhez (nem mintha bárkinek feltűnt volna, hogy eltűntem :P) egy különleges könyvet választottam. Takami Kósun regényét egy barátnőmtől kaptam, és azonnal megtetszett a története, amint elolvastam, de be kell vallanom félre tettem egy időre, míg elolvastam a Lestat, a vámpírt (érkezik majd). Viszont mikor végre elkezdtem olvasni, azon kaptam magam, hogy nem tudom letenni. Teljesen beszippantott, szereplővé tett. Mint főhőseink, én is a fák között bujkáltam nehezen használható fegyveremet szorongatva, és miközben a távoli puskaropogást hallgattam szívdobogva, egyre arra vártam, mikor hallom meg a fém kemény suhogását a levegőben és érzem meg a belém hasító acélt. De előreszaladtam. A történet: Egy névtelen távol-keleti diktatúra szárnyai alatt ölt testet a Battle Royale Program. Történetünk idején már jól bevált módszerként működik. Minden évben kiválasztanak egy középiskolai osztályt; az osztály tagjainak le kell mészárolniuk egymást. Csak egyetlen túlélő maradhat, a Győztes.

Igazi, konkrét magyarázatot nem kapunk arra, hogy miért történik ez, talán nem is ez a fontos, hiszen ilyesminek nem lehet ésszerű magyarázata. Megtörténik, ez a lényeg, és jelen esetben - hiszen regényről beszélünk - az előadásmód. Az pedig fantasztikus. Az elejétől a végéig fenntartja az érdeklődésünket, szinte lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyez. Kellő számban vannak megjelenítve és elosztva a történetben a halálesetek, nincs valószínűtlenül kevés, a könyv témájához mérten, de nem is túl sok, hogy elriassza az érzékenyebb olvasókat. A hangsúly azonban az emberi természet változásán van, ahogy azt el is várjuk egy ilyen regénytől. Ami legjobban megragadott ebből a szempontból, az nem a szöveg, hanem a részeket elválasztó rajzok voltak. Mintegy előrevetítették az elállatiasodást, ami elkerülhetetlen ebben a helyzetben. Tökéletesen illeszkednek a tartalomhoz, és kellőképpen elborzasztóak. A történetben lassanként csepegtetve látjuk minden érték, morál és gátlás látványos hanyatlását. Kezdetben még a megdöbbenés, a hitetlenkedés dominál, majd lassanként megjelenik az elfogadás, azzal együtt bedig beköszönt az erőszak és a kíméletlenség. A kegyelemnek vége van; míg vége nincs.

A könyv nyugtalanító látomás saját magunkról, az emberiségről. Tagadhatatlan súlyát talán az is gyarapítja, hogy ha magunkba nézünk, tudjuk, hogy mi is, akármelyikünk lehetne szereplő, ugyanúgy viselkedne, mint akik életre kelnek a könyv lapjain. Ne áltassuk magunkat, mi is csak emberek vagyunk.

A történetet természetesen filmre vitték (nem mellesleg Quentin Tarantino kedvenc filmjéről van szó), de szerintem messze elmarad az olvasható élmény mögött. Mindenkinek azt ajánlom, olvassa el először, és csak aztán nézze meg, de akkor is csak azért, hogy még inkább értékelje a könyvet. Persze csak akkor, ha ez lehetséges.

Bármennyire is nem szívelem, mivel tudom, hogy sokan szeretik, úgy döntöttem írok a Harry Potter-ről, a könyvről, ami meghódította  a világot. /De vigyázz, ha nagyon szereted, ne olvass tovább, nem éppen építő kritikát fogsz hallani/

Sokan azt mondják, hogy ez a könyv sarkallta őket az olvasásra, és amióta ezt olvasták, más könyveket is szívesen forgatnak. Ezt én némi fenntartással hiszem el, de ha így van, az mindenképpen egy jó pont az írónak. A történet azonban kísértetiesen hasonlít egy másik, már jól ismert sztorira. Gondoljunk csak bele: adott egy sötét varázsló, akinek nincs teste, de a szelleme mitsem vesztett az erejéből, felbukkan pár régi jó ismerős, a trollok, illetve van egy főhősünk is, aki pont ugyanolyan szörnyű szereplő, mint Frodó. Ebből már ki is találhattátok: A Gyűrűk ura koppintása a regény. Persze kicsit átalakítva, hogy annyira mégse legyen nyilvánvaló a dolog, és lényegesen könnyebb /értsd:rosszabb/, érthetőbb nyelvezettel. Egyébként az írói előadásmódot csak a legszigorúbb kritika illetheti. A sztori szórakoztató, és élvezetes olvasni, ezt elismerem, de ez nem egy tehetséges író munkája, mindössze volt egy jó ötlete /bár már azt is kitalálta valaki előtte/, és érthetetlen módon el tudta adni. Nem is kevés pénzért, valljuk be.

Az első könyv még csak szárnypróbálgatás, mind az írónak, mind a főhősnek. /az előbbinek ez kiút is a szegénységből, de ne legyünk rosszmájúak/ Ez a legkidolgozatlanabb, a legrosszabbul előadott, /a későbbiekben ez azért fejlődik kicsit/, de a történet nem rossz. A végére megpróbált behozni egy nagy csattanót, de hát az sem úgy sült el, ahogy kellett volna. Egyáltalán nem volt meglepő, de talán csak a gyakorlott filmnéző szól belőlem. Persze alapból a történet nem tudott lekötni annyira, hogy izguljak rajta. 4/10

A második nem hoz semmi újat igazából, mégis nekem ez a kedvencem. Valahogy ez egy kicsit megfogott, és ez az egyetlen, amelyik képes volt rá. A Titkok Kamrája az egész sorozat csúcspontja /igen:nem a hetedik/, és ez elég szegénységi bizonyítvány, tekintve, hogy ez csak a második könyv. Persze, nem az egész történeten végigfutó cselekmény, vagy az írói kidologzottság csúcspontja, hanem az egyéni történeteké. Szerintem a legjobb ötlet. 7/10

A harmadik a legrosszabb könyv, szinte fáj a szót pocsékolni rá. A története szánalmas, a kivitelezés csak olyan, mint eddig... A befejezés is elég szörnyű, a karakterekről nem is beszélve. Egyáltalán nincsenek kidolgozva, inkább csak taszítanak, mint vonzanak, és ezáltal az író is. 2/10

A negyedik rész meglepően jó volt. Az is eléggé tetszett. Abban végre volt egy szerethető karakter: Viktor Krum, na ő szimpatikus volt. Cedric Diggory, ő nagyon felejtős, és talán az egész sorozat legkidolgozatlanabb személye/pedig abban nincs hiány/. Talán egyetlen normális mondata sincs, ha pedig megkíséreljük megrajzolni a jellemét, csak nevetni tudunk azon, hogy a lányok hogy oda vannak érte. De a próbák a Trimágus tusán nem voltak rosszak, az elnyerte a tetszésem. 6/10

Az ötödik körülbelül olyan szinten mozog, mint a harmadik. A történet maga nem lenne annyira rossz, de borzasztóan vontatottan és unalmasan adja elő, egyszerűen túl hosszú. Csak az menti meg a teljes bukástól, hogy Sirius meghal, az egy nagyon jó húzás volt, ezt elismerem. Már éppen ideje volt, hogy meghaljon egy főszereplő. Ezzel végre túllépett a gyerekmese szinten /bár néhány még mindig durvább/. És mondjuk a Főnix Rendje sem rossz ötlet. De mindent egybevéve nem ártott volna, ha kb. 200 oldallal rövidebbre sikerül. 4/10

A hatodik a legeseménytelenebb mind közül. Gyakorlatilag nem sok minden történik, csak a Potter keresi a horcruxokat a Dumledore-ral /aki nem tudná:olyan tárgyak, amikbe egy varázsló helyezheti a gyilkosságok árán leszakított lélekdarabjait/, és közben egyre több dolgot tud meg Voldemort gyerekkoráról. A horcrux keresésnél a barlangos jelenet egészen szörnyű, számomra érthetetlen módon a kehelyben lévő folyadékot nem lehet csak simán kiönteni, nem, meg kell inni. /ha erre van magyarázat, aki tudja, kérem jelezze/. De annyiban jó volt, hogy elősegítette Dumbledore halálát /újabb jó pont az írónak/. Ez mondjuk meglepett, hogy rögtön az egyik főszereplő halála után meghal egy másik is, de nekem nagyon bejött. A bénán belecsempészett szerelmi szál már régen sejthető volt. Igen!! Hermione összejött Ronnal! Örüljünk, mint majom a farkának... A szereplők jelleméről újfent nem kapunk bővebb tájékoztatást, de gondolom már mindenki megrajzolta azért a meglévő hiányos adatokból is. 5/10

Na itt az utolsó:a hetedik. A befejezés /illetve, a régen várt befejezés/. Én teljes mértékben arra készültem, hogy a Potter meg fog halni, úgyhogy gondolhatjátok, hogy milyen hideg zuhany volt, amikor visszatért. Ennél a résznél biztosan sokan ujjongtak, de ha érdekelne annyira, hát én inkább sírtam volna. Na mindegy. Szóval ez már nem a suliban játszódik, ettől nem is reméltem, hogy sokat ki tud hozni belőle, de a végén nem volt rossz megoldás, hogy elmentek keresni a többi horcruxot. Itt végre halványan lehetett érzékelni, hogy végre felnőttek, és képesek az önállóságra, amit nem lehetett sem a beszédmódváltozásból, sem a cselekedeteik változásaiból eddig /vagy ez csak a magyar fordító hibája?/. Közben össze-összevesznek, kibékülnek, sírnak, nevetnek, szóval minden giccs megvan-> újfent örömujjongás...Én Voldemortot sajnáltam, de ez volt az egyetlen érzelem, amit ki tudott váltani belőlem a könyv, ennek ellenére azért a 6/10 megvan.

/A cselekményről direkt nem írtam többet, vegyétek meg->valakinek a kiadót is támogatnia kell/

Bevallom, kortárs írókat nem szoktam olvasni, és nem is nagyon ismerem őket. Kurt Vonnegut nevét nemrégen hallottam, és nagyon szégyelltem, hogy nem tudok róla semmit sem, ezért utánanéztem, és az íróval együtt rögtön megtaláltam Az ötös számú vágóhid-at is, amit el is olvastam.

A mű tényleges története a drezdai bombázás, amit az író személyesen élt át, és tapasztalt meg, ám ezt hihetetlen fanyar humorral, szarkazmussal és egy kis sci-fi beütéssel adja elő. Lebilincselő. A főhős, Billy Pilgrim életén keresztül ismerjük meg előbb a katonák, majd a hadifoglyok szörnyű sorsát. A történetet csodásan színesíti, hogy Billy egyfolytában - valószínüleg a képzeletében - időutazásokon vesz részt, de nem akarok elmondani mindent. Ajánlom mindenkinek, még annak is, aki azt hiszi nem szeret olvasni. Ugyanis nem tudm elképzelni, hogy bárki le tudja tenni ezt a könyvet. Csak a The Guardian-t tudom idézni, ez mindent elmond a könyvről, további fejtegetés teljesen felesleges. "A legfeketébb fekete humor"

Idén újra kiadták , mivel most volt az első kiadás 40. évfordulója (éppen ideje volt, ha engem kérdeztek, eddig ugyanis lehetetlen volt beszerezni) Lehet menni a boltokba megvenni. Megéri, mielőtt eltűnne megint.

Dsztojevszkij 1821-ben született Dél-Oroszországban. Apja - később elszegényedő - nemes volt, Dosztojevo falu birtokosa. Az irodalommal 23 évesen jegyezte el magát véglegesen, mikor megírta első regényét, a Szegény embereket. Nem volt előtte író, aki nála jobban elmerült volna az emberi lélek rejtelmeiben, sem utána, aki akárcsak megpróbálta volna.                                            

Az Ördögök című regényét 1871-72-ben írta. A történet három főszálon fut. Az első Sztyepan Trofimovics /egy valaha tisztelet övezte író, művész, akit mára már majdnem mindenki elfelejtett/, és Varvara Petrovna /egy, a városban igen tisztelt, nagy befolyással bíró özvegyasszony/ közel húszéves se veled, se nélküled kapcsolatáról szól.

A második Varvara Petrovna fiának, Nyikalaj Vszevolodovics életének története. A harmadik középpontjában egy különös társaság áll, akik proklamációkat terjesztenek, és céljuk a rendszer megdöntése. Ez a társaság a nihilizmust képviseli, pont azt az eszmét, melytől Dosztojevszkij megpróbálta megóvni az orosz népet.

Én nagy élvezettel olvastam ezt a könyvet. Kezdetben, mikor csak bele-beleolvastam egy-egy Dosztojevszkij könyvbe, nem nyerte el a tetszésemet, és csak nagy nehezen szántam rá magam, hogy belekezdjek egybe. De miután több helyről is hallottam, hogy milyen remek író, úgy döntöttem adok neki még egy esélyt. És nagyon jól tettem. Alig tudtam letenni a könyvet, és akkor is gondolkoztam rajta, ha éppen nem volt időm olvasni, a gondolataim mindig visszatértek rá, és komoly filozofálásra késztetett. Olyan gondolatokat fogalmazott meg, amilyenekkel eddig még nem találkoztam, és jelentős mértékben a hatásuk alá vontak. Mindenkinek ajánlom, aki szereti az irodalmat, nemcsak ezt, hanem bármelyik művét, mert tényleg maradandót alkotott.