A jó hosszú idő utáni visszatérésemhez (nem mintha bárkinek feltűnt volna, hogy eltűntem :P) egy különleges könyvet választottam. Takami Kósun regényét egy barátnőmtől kaptam, és azonnal megtetszett a története, amint elolvastam, de be kell vallanom félre tettem egy időre, míg elolvastam a Lestat, a vámpírt (érkezik majd). Viszont mikor végre elkezdtem olvasni, azon kaptam magam, hogy nem tudom letenni. Teljesen beszippantott, szereplővé tett. Mint főhőseink, én is a fák között bujkáltam nehezen használható fegyveremet szorongatva, és miközben a távoli puskaropogást hallgattam szívdobogva, egyre arra vártam, mikor hallom meg a fém kemény suhogását a levegőben és érzem meg a belém hasító acélt. De előreszaladtam. A történet: Egy névtelen távol-keleti diktatúra szárnyai alatt ölt testet a Battle Royale Program. Történetünk idején már jól bevált módszerként működik. Minden évben kiválasztanak egy középiskolai osztályt; az osztály tagjainak le kell mészárolniuk egymást. Csak egyetlen túlélő maradhat, a Győztes.
Igazi, konkrét magyarázatot nem kapunk arra, hogy miért történik ez, talán nem is ez a fontos, hiszen ilyesminek nem lehet ésszerű magyarázata. Megtörténik, ez a lényeg, és jelen esetben - hiszen regényről beszélünk - az előadásmód. Az pedig fantasztikus. Az elejétől a végéig fenntartja az érdeklődésünket, szinte lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyez. Kellő számban vannak megjelenítve és elosztva a történetben a halálesetek, nincs valószínűtlenül kevés, a könyv témájához mérten, de nem is túl sok, hogy elriassza az érzékenyebb olvasókat. A hangsúly azonban az emberi természet változásán van, ahogy azt el is várjuk egy ilyen regénytől. Ami legjobban megragadott ebből a szempontból, az nem a szöveg, hanem a részeket elválasztó rajzok voltak. Mintegy előrevetítették az elállatiasodást, ami elkerülhetetlen ebben a helyzetben. Tökéletesen illeszkednek a tartalomhoz, és kellőképpen elborzasztóak. A történetben lassanként csepegtetve látjuk minden érték, morál és gátlás látványos hanyatlását. Kezdetben még a megdöbbenés, a hitetlenkedés dominál, majd lassanként megjelenik az elfogadás, azzal együtt bedig beköszönt az erőszak és a kíméletlenség. A kegyelemnek vége van; míg vége nincs.
A könyv nyugtalanító látomás saját magunkról, az emberiségről. Tagadhatatlan súlyát talán az is gyarapítja, hogy ha magunkba nézünk, tudjuk, hogy mi is, akármelyikünk lehetne szereplő, ugyanúgy viselkedne, mint akik életre kelnek a könyv lapjain. Ne áltassuk magunkat, mi is csak emberek vagyunk.
A történetet természetesen filmre vitték (nem mellesleg Quentin Tarantino kedvenc filmjéről van szó), de szerintem messze elmarad az olvasható élmény mögött. Mindenkinek azt ajánlom, olvassa el először, és csak aztán nézze meg, de akkor is csak azért, hogy még inkább értékelje a könyvet. Persze csak akkor, ha ez lehetséges.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.